Móricz Zsigmond: "Valami összekötő kapocs kell"

Móricz Zsigmond a soknyelvűség problémáiról

Száz esztendeje született Móricz Zsigmond. Ezen a jubileumon érdemes felidézni: hogyan vélekedett az újságíró Móricz az emberiség soknyelvűségéről és ennek következményeiről.

Négy kötetre terjedő újságírói terméséből kiviláglik fogékonysága a magyar nyelv és általában a nyelvi problémák iránt. De 1910-től, az első publikált újságcikktől, 1942-ig, haláláig sokszor foglalkozik a világ és azon belül Európa népeinek többnyelvűségével is.

Hogyan látta a XX. század első évtizedeiben és a két világháború között az egymás mellett élő népek nyelvi elkülönülését, és az ebből is származó ellentmondásokat az az író, aki az Ady kijelölte úton a "magyar ugar" hibáinak feltárására indult?

Sorstárs népek ismertetése – egymásról

Riportköteteiben, az időrendi sorrendben közreadott írásokban könnyen nyomon követhető e kérdésben kialakuló, majd egyre szilárdabbá váló álláspontja. Az 1910–1919 között született cikkeiből és riportjaiból még bizonyos előítélet érezhető – a kor általános szemléletének megfelelően – a nemzetiségek iránt. De a "Petőfi társaságában" című riportjában már leszámol ezzel az előítélettel. Bevallja, maga is azt gondolta sokáig, hogy "aki tót, nem ember", és jó ideig fájó szívvel fogadta el Petőfi származását. Itt már kimondja: "nem szabad, hogy a nyelv elválasszon". Lassan-lassan édesnek érzi a szlovák kiejtést, a szláv hangokat, s dallamot vél bennük fölfedezni. A kezdeti években még azt hirdeti, hogy a "drága, jó, bölcs magyar nyelv" kifejező ereje fölülmúlja a többiét. Később, az idegen ajkúakkal vállalt harctéri közös sors hatására oldódik benne az örökölt előítélet, míg végül teljesen kihuny. A világháború keserves tapasztalatai, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatainak lövészárkaiban együtt szenvedő ruszin, lengyel, szlovák, magyar katonákkal eltöltött hetek eltüntetik a nyelvi ellentétekből eredő téves nézeteinek még a maradványait is.

A "Pataki diákok között" című írásában – tanulóéveit idézve–a régi Alma Materben ízlelgetett latin nyelvről szól. Ekkor még nem tartja felesleges, időrabló tantárgynak, amelyre az életben semmi szükség. Latinos műveltségét szívesen használja fel írás közben is. "Inter Arma silent musae – a fegyverzajban hallgatnak a múzsák" – írja, s gyűjtőcímnek adja világháborús haditudósításai elé a latin közmondást. Évek múlva azonban eljut a holt nyelvek iskolai oktatásának egyértelmű tagadásáig.

A nyelvi nehézségek, az emberi kapcsolatok kialakítását akadályozó többnyelvűség gyakori témája Móricznak. "Hazaitta magát" című riportjában a galíciai csatározásokról szól. Úgy látja, hogy a magyar számára a hazától csak alig néhány kilométerre levő vidéken legfeljebb egyetlen kommunikációs eszköz marad: a pénz. "A magyar ember az idegenben a legáldottabb nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dogot megértenek nála, a pénzét!"

Amikor a háborúba berángatott Magyarország hátországi életéről ír, "Mit csinálnak a faluban?" című riportjában beszámol egy emberről, aki hiába járta meg az olasz frontot, hiába töltött hónapokat Itáliában, legfeljebb a kenyér és a víz nevét tanulta meg olaszul. Itt élnek a kicsiny Európa közepén olaszok, magyarok, szlávok, németek, s csak a létszükségleteiket szolgáló néhány tárgy, élelem nevét ismerik a sorstárs nép nyelvéből. Eseményszámba megy, amikor találkozik "egy olyan ráccal, aki tud magyarul" – írja "A bécsi ütközet"-ben. Bécsi látogatásának élménye is ezt erősíti meg benne: a magyar ember, ha idegenbe kerül, akkor sem tud másként, mint magyarul. A magyar kofa Bécsben árul – de magyarul.

Összeköt és elválaszt

A nyelv összeköt és elválaszt. Ez az alapgondolat gyakran tér vissza nála. A "Hévízi tükörben" esik szó arról, hogy jugoszláv politikai szakértők országos kérdésekről rendeztek tanácskozást. Vitájuk így zajlik: "Hogy lehet az, hogy a szerbek és a horvátok testvérnép, és mégsem tudják egymást megérteni?" A válasz: "a horvát iskolákban szerb nyelven kell tanulniok..." Ha egy népnek elrendelik, hogy köteles a másik nép nyelvén tanulni, amelyen nem akar, a közös nyelv csak tovább növeli a népek közötti szakadékot.

A "Postások a háborúban" című riportjában már-már a kisember tragédiájává súlyosodik a nyelvi különbség. A feleségétől hosszú ideje távol levő katona hiába akar hazasürgönyözni, a tábori távirda csak német nyelvű telegrammot továbbíthat. Ha pedig német szövegű táviratot kap az asszony, abból csak félreértés lesz. Ha betűzi is, újabb zavarodás támad, így még üzenni sem érdemes. Ugyanebben az írásában viszont az egy nyelven beszélők nagy összetartozásáról is szól. Ha a világ másik végén találkozik is két magyar: "összeülnek, a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér."

Hogy a nyelv elválaszt, és a másik nyelv kellő ismeretének hiánya előítéleteket szül, ennek következménye az is, hogy misztikus, idegen fajnak tekinti az ember a másik nációhoz tartozót. Móricz látja, hogyan becsülik meg a magyar Alföldön az orosz hadifoglyokat. Az asszonyoknak virtus volt, kinek a foglya kövérebb. De az író unokaöccse úgy szólt az oroszokról, mint "lenézett fajtáról, melytől senki sem várt semmit, s a mieink itthon úgy néztek az egyes muszkákra, mint szegény szomorúakra, akik megdöbbentik az embert a türelmükkel, nyugalmukkal, a jóságukkal." ("Itt csak a jóság segít.")

Külföldi élményei jutnak eszébe, amikor 1930-ban Szegeden, egy kávéház teraszán hallgatja a szomszédos asztalnál beszélgető társaságot. A felidézett képben a téves nézetek kialakulásának csírájáig próbál hatolni: "Így ültem... Luzernben, és így néztem az embereket. És Firenzében, és Utrechtben, és Grazban és sok-sok helyen, s nem értettem őket. Emberek voltak, úgy öltözve, mint én... Ugyanígy halkan beszélgettek... De nem beszéltek magyarul, és nem is tudtak jóformán semmit erről az országról. Magyarázni kellett nekik, amit itt mindenki tud: hogy mi is vagyunk. S aki nem beszél magyarul, az mindjárt ellensége is a magyarnak..." ("Szeged").

Svájci csodálat és meglepődés

Tíz évi újságíróskodás után egyre határozottabban fejti ki véleményét a nyelvtanítás kérdéseiről is. Az 1920-as esztendők hozzák meg számára az utazás, a világlátás élményét, s egyben a gyakoribb találkozást az idegen nyelvek problémáival. Bécs, Graz, majd Svájc, a számára legkedvesebb európai ország, aztán Itália. Útleírásaiból kitűnik: beszél németül, de ez valójában nagyon kevés ahhoz, hogy a benne élő izzó, írói érdeklődés kielégüljön a soknyelvű Európa népei között.

"Róma kapui előtt" című riportjában szomorúan eleveníti fel egyik vonatútját. A vele szemben ülő olasz férfi "beszélgetni kezdett, de egy szót sem értettem a nyelvén, sem ő az enyémen." Évekkel később Nagy Endre szavait közvetítve ítéletet mond a maga és mások sekélyes nyelvtudásáról: "A modern élet csökkenti a beszéd szükségességét. Az utazásnál az emberek hozzászoknak, hogy csak igen felületesen érintkezzenek egymással. Két-háromszáz szó elég arra, hogy kielégítsék kíváncsiságukat."

Svájci útján falusi gazdaságokkal ismerkedik, s őszintén csodálja, hogy egy nép, amely három különböző nyelvet beszél, mégis megérti egymást a közös törekvések, az ország javát szolgáló idegenforgalom fellendítése révén. De, amikor egy tanyán egy német anyanyelvű svájci emberrel próbál beszélgetni – meglepi a kudarc. "Nem értettem, hogy mit beszél – írja –, mert annyiféle nyelvjárásuk van, hogy a szomszéd falvak népe néhol alig érti meg egymást." ("Egy svájci faluban.")

Párizs, az Adriai-tenger, Syracusa, a Messinai-szoros, Palermo, Taormina, Catania, Róma, Peruggia, Assisi, Firenze, Velence – ezek turistaút ja fő állomáshelyei. Élményei megerősítik abban, hogy a magyar nyelv elszigeteltsége miatt nem úgy ítélnek meg minket, ahogy kellene.

Amikor hírességek is dadognak és eltörpülnek

A nyelvtanulás szükségességét a "Palazzo Falconieri" című írásában mondja ki először. A cím egy Rómában felállítandó Collegium Hungaricum számára otthont adó épület neve – s az egyik magyar miniszter szavait saját meggyőződéseként adja közre: "Szánalom nézni, hogy a fiaink, azok is, akik itthon nagy hírnevűek, hogy dadognak és eltörpülnek, mihelyt egy idegen nyelven kell magukat kifejezniök...; mimikával, s gesztusokkal kénytelenek dolgozni, mert nincs szó a szájukban." A vélt megoldást is körvonalazza: "Ha csak évente száz fiatalembert tudok nevelni, tíz év múlva már ezer kultúrember áll a nemzet szolgálatára, akik képesek lesznek az egész világgal szemben megállani a helyet. Mert azt, hogy beszoruljunk egy szűk ketrecbe és csak magunkat ismerjük, és csak magunkkal vitatkozzunk: ezt egy összmonarchia gyarmata megengedhette magának, de így önálló életet élni Európában nem lehet!"

De melyik legyen az a nyelv, amelyet a fiatalság tanuljon? A környező népek számára nem gond a választás. "Könnyű a román népeknek latint tanítani, s még a germánoknak is, mert ha a gyerek a saját anyanyelvét megtanulta, akkor már egy világnyelv birtokába jutott" – írja. A dilemma Móricz számára az, hogy amikor a magyar gyerek elsajátítja az anyanyelvét, még egy lépést sem mehet túl hazája határain. "A magyar gyereknek tehát elsősorban egy élő világnyelvet kell megtanulnia! Mi az életre akarunk nevelni!" – írja a "Menynyi kultúra kell egy országnak?" című cikkében.

Itt már leszámol az archaikus göröggel és a latinnal, a holt nyelvekkel. Hiszen a latin grammatikán felnőtt nemzedék – Móricz ezt úton-útfélen tapasztalja – "nem tud latinul többet, csak azt a pár szót, ami a társaságban kötelező". ("Népviselet már csak a múzeumokban látható.") Maga még a létra fokain ugrálva biflázta be Ovidiust, de 1924-ben – amikor lánya már hatodikos gimnazista – "Niobe" című cikke alcímének már ezt adja: "A latin nyelv törlendő a gimnáziumokból." A riport témaadó élménye: a kislány minden este unszolja, hogy fordítson le neki tíz sort a kötelező "Niobe" olvasmányból. Undort érez a szó hallatán is, úgy érzi, szégyen volna elárulnia, milyen szörnyű energiára van szüksége ahhoz, hogy a kérést teljesítse. Pedig nyolc esztendeig tanult latinul.

"...véteknek tartom életünk ellen"

S ekkor megérkezik a sógor, gyanútlanul, aki szintén hajdani jó latinosnak vallja magát. De a rokon vállalkozása is kudarcba fullad. Az író így vigasztalja sógorát: "Életem legfontosabb korszakában, tizenkétéves koromtól húszig, mikor az egész életre szóló benyomást, érzést, lelki anyagot és ismeretgyűjtést végeztem, négyezer órámat a latin nyelv foglalta le, s ma nem vagyok képes kislányomnak egy négyoldalas verset úgy elolvasni, mint a Zalán futásának négy oldalát..." A cikk végül éles szavakkal állapítja meg: "Mert azt, hogy rettegtető vagy reakciót keltő erőszakkal rákényszerítsék a saját életkörében is olyan nehezen kibontakozó gyermeki agyvelőt arra, hogy egy régen elmúlt nép észjárása szerint tanuljon meg gondolkozni, ezt véteknek tartom életünk ellen."

De mi a megoldás? Több írásában már arra is találunk utalást, hogy nem a német, nem az angol és nem a holt latin nyelv tanítása. Az angol ellen szól például a "Mámor és téboly" című írásában is. A lóversenyen futtatnak egy lovat, a Little Nubian-t, s az író észreveszi: "a tömeg meg van dermedve, ki se tudja mondani a nevet: Little Nubian..."

"Valami összekötő kapocs kell" – mondja ki többször – és ez egy közös nyelv: "az egységesen beszélt nyelv összeköt". Móricz európai élményei alapján vallja: "van valami a babiloni fogság érzéséből az itt élőkben". A nyelvi különbözőség szétszórja, ugyanakkor a maguk nyelvi határain belül bizonyos fogságba is zárja a nemzeteket. Pedig az "embert az tette emberré, hogy kommunikálhat, s ez – nyelvi azonosság nélkül – igen nehéz" – hirdeti "A könyv és az író a vásáron" című jegyzet mondanivalójaként.

A "Tizenkettedik órában" című írásában egy képzeletbeli eszmecserére, a nézetek tisztázására ül le Bethlen Gáborral, az erdélyi fejedelemmel. Bethlen idejében, a XVII. században a három részre szakadt országban németül, magyarul és törökül beszéltek az emberek, emellett még latinul is az iskolázott szűkebb réteg. A megidézett fejedelem a nyelvi megosztottság keserves tapasztalatai alapján fogalmazza meg véleményét: "az egységes nyelvben óriási erény rejlik".

Móricz a négy kötet riportban sehol sem mondja ki egy közös világnyelv szükségességét. De mindaz, amit a világ soknyelvűségéről lejegyez, valójában körvonalazza egy ilyen megoldásnak, az emberi érintkezés ilyen eszközének fontosságát, írói szívvel, írói éleslátással és tenniakarással mutat rá a többnyelvűség hátrányaira, bár azonnali orvosságot nem próbál – vagy nem tud – javasolni. Riportjai, cikkei azonban meggyőzik olvasóit arról, hogy a nyelv milyen mértékben választhat el embereket, népeket, és milyen nagymértékben köthetné össze őket, ha akarnánk.

Megjegyzés:
A cikknek külön aktualitást ad, hogy a Bp-i Eszperantó Központ és Nyelviskola éppen Móricz Zsigmond egykori lakásában működik (Budapest IX. Üllői út 95.)